Azt hiszem, szinte nincs is olyan pár, ahol nem fordul elő veszekedés. Van, ahol ez kultúrsuttogva megy, másoknál tányércsapkodásig is simán fajul, hogy komolyabbat ne is említsek.

Na de miért van, hogy vannak helyzetek, amikor semmi mást nem tudunk csinálni, mint egymás fejéhez vágni dolgokat? Hát, igazából ott kezdődik, hogy két felnőtt, saját útját járó, boldog, egész ember nem veszekszik. De menjünk sorjában.

Eleve rosszul kommunikálunk

Már a legelső lépést el szoktuk hibázni. Igen :)) A veszekedések során alacsonyan röpködnek az "ezt tetted, azt mondtad, ezt okoztad nekem" típusú kijelentések. A másikra mutogatni pedig konkrétan nem vezet eredményre. De akkor mi vezet? Például az, ha kizárólag olyan állításokat teszek, hogy:

"Amikor ezt vagy azt teszed, én ezt vagy azt érzem." Így máris nem a másikról, hanem magunkról szól az állítás.

Saját kizárólagos igazam x2

Amikor megfigyelek egy veszekedős helyzetet, gyakorlatilag 2 ember ismételgeti makacsul, hogy az övé az egyetlen és kizárólagos igazság. Az abszolút. Márpedig igaza senkinek nem lehet. Pont. Mindketten tévedünk. A helyesebb kérdés ilyenkor nem az, hogy igazam van-e, hanem az, hogy én miben változtathatok a hozzáállásomon ahhoz, hogy ne forduljon elő többet a helyzet. Hogy én ne okozzak ilyet.

Nyomkodjuk egymást

Aztán van az is a veszekedés mögött, hogy azt akarjuk, hogy a másik lássa úgy a dolgot, ahogy mi. A fentebbi pont egy másik olvasata, ami ugyanúgy beakad. Nevesül: változz meg olyanra, amilyen nekem kellemes. Én mondom a tutit, te pedig rosszul csinálod. Márpedig ki szereti, ha meg akarják változtatni, akár csak egy cseppet is?! Ha azt akarják, hogy változzak meg, én azt érzem, hogy nem vagyok jó. Megmondani nem lehet az ilyesmit. Meg kell mutatni :) De elvárni még akkor sem lehet, hogy valamilyen legyek, hiszen hadd legyek olyan, amilyen vagyok.

Nincs idő szinkronizálni

Az okokat nézegetve szerintem eleve nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy az idő nagy részében nem élünk együtt a párunkkal (dolgozunk pl.), illetve ha igen, passzívan (TV, alvás). És ez azt jelenti, hogy a két ember éldegél egymás mellett, de nem szinkronizálják világképüket (énképüket!). Mindkettőt érik a különböző hatások, és szép csendben eltávolodnak egymástól. Igazi kapcsolat, intimitás, őszinte bizalom csak akkor tud kialakulni, ha a partnerek között folyamatos a mély, őszinte kommunikáció. Ami az érzésekről (is) szól.

Életküldetés

A másik, amit gyakran felismerek a veszekedések mögött, hogy egyik fél sincs tisztában élete valódi céljával. A pék vasutasként dolgozik, az énekes irodában sínylődik, a tanár multinál gürcöl. A sor végtelen. Mindenki valami mást csinál, mint amit a szíve legmélyén érez, hogy kellene. Aki nincs tisztában saját életküldetésével, az egész egyszerűen könnyebben macerálja maga helyett a környezetét. És végülis gondolj bele: szinte biztos, hogy két egymás mellett élő ember közül egyik sem igazán azt csinálja, amire rendeltetett. Ilyen a világunk. Nem tanít meg, hogy kell ezt.

A mag sosem neurotikus: mindig tudja, milyen növény legyen belőle

A veszekedésben talán az a legszörnyűbb, hogy amíg kifelé kiabáljuk az igazunkat, nem hallunk egy kukkot sem abból, amit velünk szeretne közölni a párunk, az élet. Mégis van, hogy nem tudunk higgadtak maradni. Én ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy másnap, harmadnap újra átbeszélem az omimózus témát. Immár higgadtan, kívülről, fölülről figyelve. És azt is elmondom ilyenkor, hogy hol miért szakadt el nálam a cérna az előző nap. Ilyenkor a bocsánatkérés is könnyebben megy...

A veszekedés addig jelenik meg, amíg a témájában (vagy a téma gyökér-okában) mindkét fél feszültségei fel nem oldódtak, és mindkettejük igazság-érzete helyre nem billent.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Hasonló írások rendszeresen a Pasivilágban »

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––